Menekülés az „itt és most”-ból

Hogyan alakulhatnak ki a disszociatív zavarok?

Szerző: Friss Kinga, 2020.05.14.

A tudat szétesésének vizsgálata az elmúlt években fokozott figyelmet kapott a pszichológiai kutatásokban. Számos filmben és könyvben találkozhatunk a disszociatív zavarok legsúlyosabb verziójával, amit multiplex személyiségként ismerünk. Fontos tudnunk, hogy – többek között – ezeket a zavarokat valamilyen trauma váltja ki, ami súlyos szenvedést okoz a személynek. Ahhoz, hogy megértsük ezeket az élményeket, látnunk kell, pontosan milyen tényezők játszhatnak szerepet kialakulásukban.

Disszociatív élmények

Az egészséges, érett személy ura cselekedeteinek, pontosan észleli önmagát és a környezetét (Ferenczi, 2005). Ezzel szemben a disszociatív zavarokat úgy határozhatjuk meg, mint a tudat, az emlékezés, valamint a környezet érzékelésének általános zavarát (Waller és Ross, 1997). Közös bennük, hogy valamilyen, általában gyermekkori megrázkódtató esemény hatására jelentkeznek, amit a személy nem tud feldolgozni (Varga, Osváth és Vanderlinden, 1996). Ilyenkor a disszociáció egyfajta mentális védekező mechanizmusként működik, amely az egyén számára traumatikus élményt elkülöníti a többitől, így a személyiség működőképes maradhat (Varga és mtsai., 1996). Putnam (1991) olyan jelenségként írja le, amelyben bizonyos gondolatok, érzések és tapasztalatok nem tudatosulnak, képtelenek elraktározódni az emlékezetben (Burton, Feeny, és Zoellner, 2019). Elmondhatjuk, hogy disszociáció során a személy elidegenedettséget, kontrollvesztettséget él át. Ezek az élmények hatással vannak az észlelésre, az érzelmekre és a viselkedésre, tehát a személy külvilággal való kapcsolata eltér az átlagostól (Varga és mtsai., 1996; Coons, 1998).

A disszociáció jelenségéhez olyan módosult tudatállapotok is köthetők, mint például a nappali álmodozás és az időérzékelés megváltozása (Kuritárné és mtsai, 2018). Ezeket nevezzük normál disszociációnak – például vezetés közben elkalandoznak a gondolataink, és arra eszmélünk, hogy már eltelt egy óra (Ross, Joshi, és Currie, 1990). A patológiás disszociáció leggyakrabban trauma esetén lép fel, egyfajta védelmi rendszerként. Beszűkíti a tudatot és a figyelmet, így segít elviselni a helyzetet (Forner, 2018; Kuritárné és mtsai., 2018). Gyermekkorban ez hatványozottan igaz, ugyanis esetükben a személyiség valószínűleg még nem elég érett ahhoz, hogy képes legyen megőrizni belső stabilitását, és képtelen megfelelően kezelni a nagymértékű stresszt okozó eseményeket (Pohárnok és Lénárd, 2015).

A kontroll elvesztése traumatikus helyzetben

Vannak olyan veszélyhelyzetek, amelyek meghaladják az általános alkalmazkodási képességeinket (Pohárnok és Lénárd, 2015). Amikor az elmenekülés és a megküzdés is kivitelezhetetlen, tehetetlenséget élünk meg (Frewen és Lanius, 2006). A traumatikus élmények tehát olyan stresszornak tekinthetők, amelyre a személy nem készül fel, és nem is tud aktívan megküzdeni vele: megszűnik a helyzet feletti uralom érzése, nem tudja irányítani az eseményeket (Kopp, 2003). A személyes kontroll elvesztése számos pszichológiai megbetegedés kialakulásában játszik szerepet, például ez a depresszió egyik fő jellemzője is (Seligman, 2012).

Hirtelen fellépő stresszhelyzetben a disszociáció egyik fő funkciója a kontrollérzet megtartása: segít távol tartani a sokkoló esemény alatt átélt érzelmeket a tudattól (Pohárnok és Lénárd, 2015). Segítségével a személy képes cselekedni, nem dermed le. Irányítás alatt tartható a viselkedés, ugyanis a helyzetből való kilépés csak a traumatikus élmények érzelmi aspektusaira vonatkozik (Pohárnok és Lénárd, 2015). Ez egyszeri esetben adaptívnak tekinthető, hosszútávú fenyegetettség esetén viszont a tudat egy része (amelyben a „leszakított” élmények, emlékek tárolódnak) ellenőrzés nélkül kezd el működni, így megszűnik a személy általános biztonságérzete (Pohárnok és Lénárd, 2015). Az emlékezetben lévő gát, amely akadályozza az élmények élettörténetbe ágyazódását, lehetetlenné teszi a személyiség egészséges működését. Ha többszöri megrázó eseménynek van kitéve a személy, a tudattól távol tartott rengeteg érzés fölött elveszítheti uralmát, és egyre több erőfeszítést kell tennie annak érdekében, hogy viselkedését irányíthassa (Pohárnok és Lénárd, 2015).

Minél kontrollálhatatlanabb a traumatikus esemény, annál súlyosabb pszichés zavarok alakulhatnak ki (Pohárnok és Lénárd, 2015). A kontroll szüksége a mindennapokban hozzásegít, hogy azt érezzük, kiszámítható bizonyos élethelyzetek következménye, irányításunk alatt tudjuk tartani az eseményeket (Oláh, 1999). Segít az új helyzetekben alkalmazkodni, veszély esetén pedig kizárja a szélsőséges érzéseket, és hozzájárul a tehetetlenség leküzdéséhez (Oláh, 1999).

Láthatjuk, hogy a disszociatív zavarok kialakulásában számos tényező játszik szerepet. Bár a disszociatív rendellenességek nem tartoznak a leggyakoribb mentális betegségek közé, érdemes  ismernünk a tüneteket és a kialakulásuk körülményeit, mert minél pontosabb képünk van az egyes mentális zavarok mechanizmusairól, annál nagyobb esélyünk van arra, hogy segítséget kérhessünk.

Keresőszavak: trauma, disszociáció, disszociatív zavarok

Irodalomjegyzék:

1. Anisman, H., Sklar, L. S. (1979). Catecholamine depletion in mice upon reexposure to stress: Mediation of the escape deficits produced by inescapable shock.
   Journal of Comparative and Physiological Psychology, 93(4), 610–625.

2. Burton, M. S., Feeny, N. C., Zoellner, L. A. (2019). Exploring Evidence of a Dissociative Subtype in PTSD: Baseline Symptom Structure, Etiology and Treatment Efficacy for those who Dissociate. Journal of  Consulting and Clinical Psychology, 86(5), 439–451.

3. Ferenczi, E. (2005). Az érett és egészséges személyiség.
   Keresztény magvető, 111(4), 369-373.

4. Forner, C. (2018). What Mindfulness can learn about Dissociation and what Dissociation can learn from Mindfulness. Journal of Trauma & Dissociation, 00(00), 1–15.

5. Frewen, P. A., Lanius, R. A. (2006). Toward a Psychobiology of Posttraumatic
   Self-Dysregulation. New York Academy of Sciences, 124, 110–124.

6. Kopp, M. (2003). A magatartástudományi kutatások lehetőségei az orvoslás területén. Magyar Tudomány, 3, 1352–1363.

7. Kuritárné Szabó, I., Molnár, J., Nagy, A. (szerk.) (2018). Trauma eredetű disszociáció - Elmélet és terápia. Oriold és Társai Kiadó és Szolgáltató Kft., Budapest.

8. Mogyorósy-Révész, Zs. (2019). Érzelmi regulációs változások krízisben és traumában –
   a helyreállítást segítő , pszichológiai tanácsadás során alkalmazható módszerek és gyakorlatok. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 20(3), 267-298 .

9. Oláh, A. (1999). A tökéletes élmény megteremtését serkentő személyiségtényezők serdülőkorban. Iskolakultúra, 9 (6-7), 15-27.

10. Pohárnok, M., Lénárd, K. (2015). A trauma lélektana. In: Kiss, E. Cs., Sz. Makó, H. (szerk.) Gyász, krízis, trauma és a megküzdés lélektana, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs.

11. Ross, C.A., Joshi, S.,  Currie, R. (1990). Dissociative Experiences in the General Population. American  Journal of  Psychiatry, 147(11):1547-52.

12. Seligman, M. (2012). Az optimista gyermek. Akadémiai Kiadó, Budapest.

13. Varga K., Osvát J., Vanderlinden, J. (1996). A disszociáció fogalma, mérése és a „Disszociáció Kérdőív” (DISQ-H) bemutatása. Magyar Pszichológiai Szemle, 52(36), 1-3., 125-150.

14. Waller, N. G., Ross, C. A. (1997). The prevalence and biometric structure of pathological dissociation in the general population: Taxometric and behavior genetic findings.
    Journal of Abnormal Psychology, 106(4), 499–510.

A képek forrásai:

1. https://pixabay.com/hu (hozzáférve: 2020.05.10.)

2. https://pixabay.com/hu (hozzáférve: 2020.05.03.)

3. https://www.maxpixels.net (hozzáférve: 2020.05.03.)